Égei tenger és a mediterrán lazaság.. 

Ott érzem magam otthon, ahol az emberek nem veszik magukat olyan véresen komolyan. 

Lehetne ez bárhol a világon, de mégis mikor Magyarországra jövök, itt azt érzem, szürkeség van. 

Vajon miben keresendő a boldogság titka? 

Azt gondoljátok, hogy máshol jobb? Hogy ott nincsenek azok a hétköznapi problémák, amik szinte mindenhol előfordulnak? 

Vannak, mindenhol vannak..

Ami különbözik, hogy adott közösség hogyan kezeli ezeket.

Az élet mindenhol bonyolult és kihívásokkal teli, főleg, hogy az ember úgy alakította ki világát, hogy ami amúgy sem volt fenékig tejfel, lehetőleg még átláthatatlanabbul kacifántos legyen.

A hétköznapi élet kihívásai mégis más helyen könnyebbek, mint itt. 

Hogy miért? 

Mert az ember nem veszi magát olyan véresen komolyan…

Nem arról szól az élet, hogy ki tudja túllicitálni a másik problémáit, mert talán akkor nyerni fog egy kitüntetést a “kinek szarabb az élete” versenyben.

Nem arról szól az élet, hogy ki mitől fél, hogy lehetetlen a problémákat megoldani, hogy nem lesz semmi se soha jobb..

Főleg nem arról szól, hogy hogyan tegyük tönkre egymás boldogságát egy jó szaftos megalázó kritikával, kommenttel.

Nem attól leszel menő, hogy hány kéretlen tanácsot tudsz osztogatni másoknak és nem azért jár Neked a figyelem, mert Te vagy a leghatalmasabb tekintélyszemély a világon…

Feszülünk, szorongunk, meg akarunk felelni azoknak az elvárásoknak, amiknek bele sem gondolunk a jelentésébe..

Ki a jó anya? Ki a jó ember? Ki a jó gyerek? 

Mi az amit el kell érni, hogy elismerjenek? 

Mi lesz, ha elismernek érte egyáltalán? 

Hogy kell jól csinálni az életet?

Belegondoltál már, hogy ez mekkora hülyeség? 

Átláthatatlan élet szabályzatok bonyolult rendszerében élünk, hogy mitől lesz jó az élet, hogy kell jól csinálni…

Szerintem nem ezektől lesz jó.

A problémák lesznek, akkor is, ha nem vagy jó és akkor is, ha jó vagy, mert ilyen az élet. 

Közben viszont ketyeg az időd, pörögnek az évek és Te el akarod érni a nagy semmit, ami állítólag elhozza a világbékét.. Majd ha teljesítetted az elvárást..

Kiét? Minek? Mikor? 

Egy másik helyen az a szokás, ha kínlódsz, szenvedsz, megfeszülsz, akkor tanulj meg magadon röhögni és éld az életed. 

A krízist egyszer megoldod, a problémák egyszer eltűnnek és jönnek újak. 

Várjuk a pillanatot, amikor majd nem lesz probléma, amikor eljön az én időm.

A Te időd MOST van, próbáld meg élvezni! 

Ne is mondd! Kitalálom...

Most jön az,hogy igen, de! XD

Az a tér, ahol megjelenik az önzetlen önkifejezés a maga tiszta formájában és a mindent mozgató alkotóerő létrehozza általa alkotásait.

A Hold az a természeti erő, amely visszatükrözi a Nap fényét különböző aspektusaiból, létrehozva a minden élőlény alapritmusául szolgáló elemi ciklust.

A Telihold a tiszta tükör, teljes fényében tükröződik a Napfény, létrehozva a teljesség élményét és a fényt az éjszakában. Érzelmeink működési mechanizmusa pontosan ilyen, miután alászálltunk a sötétségbe és átengedtük magunkon érzelmeink spektrumait, feloldottuk ezzel kapcsolatos feszültségeinket, megszületik a Zen nyugalma, a megérkezés a jelenbe, az Ego háttérbe lépése, üreges csonttá válunk, melyen áthatolhat a létezés.

Ekkor teremtődik az ihlet, megszületik az intuíció és elindul az alkotófolyamat rajtunk keresztül.

Végül az élmény kiteljesedik, az alkotás létrejön a világban és visszatükröződik.

Visszahat a mindenségre és létrehozza a hatást.

Részesei lehetünk a nagy egésznek és egységben láthatjuk a különböző perspektívák egymásra gyakorolt hatásait.

Amikor nem csak egy perspektívát látok, hanem az összes perspektíva egymásra gyakorolt hatásának élményét élem át, akkor átlépem a beszűkülésem korlátait, letükröződök a létben és tapasztalati szinten élem át a teremtés folyamatát.

Ilyenkor növekedek, csak úgy, mint ahogy minden élőlény a Hold fényénél növekedik.

Az, hogy átengedjük magunkon ezt az élményt, visszavezet természetes ritmusainkhoz és rávilágít az élet értelmére. Visszahelyez minket az önazonosságunkba, a nem verbális világunkba, visszakapcsolva ahhoz a forráshoz, amely minden alkotás eredője, a mindent átható teremtőerőhőz.

A teremtés folyamatának részesei vagyunk, átengedjük a saját szűrőinken és perspektíváinkon, majd abból kiszakadva szemléljük a különböző tükrök és perspektívák kölcsönhatásait.Így élhetjük meg azt a teljességélményt, hogy a teremtésben egyszerre a teremtők és a teremtettek is vagyunk, egyszerre van jelen az egységélmény és az, hogy egyediek és megismételhetetlenek vagyunk.

Szavakba önteni a belső világomat nem könnyű… Sokat vívódok rajta, hogyan fejezik ki mindezt a szavak, el lehet e mondani az elmondhatatlan dolgokat..

Akkor értjük meg egymást, ha ugyanarról a dologról van tapasztalatunk és tudjuk, hogy a szavak milyen jelentéstartalmakat dekódolnak.

Érdekes, hogy mást tudok elmondani és mást értünk más helyeken. 

Adott kultúra élményvilága és tapasztalati valósága nagyon különböző lehet. 

Mit fogunk fel a valóságból? 

Milyen perspektívákból látunk és élünk meg dolgokat? 

Ebben nagyon meghatározó a környezetünk, a kapcsolódásaink és azok a gondolati koncepciók és perspektívák, amik a saját kultúránkra jellemzőek. 

Amivel indulunk, az mindig meghatározó alapja lesz annak, ahogy értelmezzük az életet..

Nem is vagyunk tudatában ennek mindaddig, amíg nem találkozunk homlokegyenest ellentétes alap állításokkal az élet dolgairól.

A meséinkben a főhős mindig elmegy világot látni.. 

Bejárja az erdőt, mezőt, utazik, tapasztal, találkozik krízisekkel, próbatételekkel, segítő erőkkel, amelyek formálják karakterét..

Csak a hamuba sült pogácsa az, amit magával visz az útra.

Így történt ez velem is… 

Érdekes, hogy élem a magyar népmesék világát, amit a kezdetekkor útravalóul kaptam, és ezzel egy perspektívát a világ értelmezéséhez. 

Csak a világjáró úton derül ki, mit tartalmaz ez a csomag, amit hozunk. Segítségével milyen tudásra és tapasztalatra tudunk szert tenni. 

Magyar emberként a világot és a jelenségeket eleve több perspektívából vagyunk képesek szemlélni. Az égigérő fa mélységei és magasságai egyaránt jelen vannak világlátásunkban, keressük a dolgok miértjeit, okait és mélységeit, ugyanakkor képesek vagyunk felülről, az objektivitásból, a nagy egész szempontjából, a szeretet perspektívájából is látni. Folyamatosan szintetizáljuk ezeket a nézőpontokat.

Viszünk magunkkal képeket, víziókat és erőforrásokat, amelyek jelentéstartalma mindenki életében egyedi, mégis összeköt minket a nyelvben is, ahol mélységeiben tudjuk dekódolni ezeket a hívóképeket. 

Megjelenik bennünk az égigérő fa, a világot mozgató erők és a természet által formált jelenségek víziói. Mély, intuitív alapot kapunk a világ működésének tapasztalásához. 

Mikor átlépem a határt, akárhol jártam is, azt érzem, hazaérkeztem. 

Oda, ahol az ember még érti és értelmezi a természet üzeneteit. 

Sok dologban vagyunk elveszve a hétköznapi életünkben, a tapasztalati utakat átveszi az információtenger és az agyalás. 

Pörgünk életünk mókuskerekeiben és sok dolog van, amit rosszabbul kezelünk, mint más kultúrák.

A nagy dolgokban mégis hasonlóak vagyunk és egyetértünk, tudunk harmóniában élni a természettel. Szenvedünk, ha ez nem valósulhat meg. 

Magyarország felülről nézve nagyon is természetes, a repülőgépről hegyek, völgyek, erdők mezők láthatóak és a természetbe besimulnak a házak. 

Nem úgy mint Isztambulban, ahol az az érzésem, hogy  a megacity leuralta nemcsak a szárazföldet, de már egy olyan hatalmas természeti erőt is a birtokába venne, mint a tenger..

Elindultam ezen az úton, hogy elkezdem leírni és ezzel valamilyen mederbe terelni a gondolataimat és tapasztalataimat. Hagyom hogy sodorjon magával.

Kíváncsisággal és érdeklődéssel figyelem, merre formálódik ez az alkotófolyamat. 

Talán arra tudom irányítani a figyelmet, hogy mik az értékek, amiket én megláttam, de mindenek felett álló üzenetem, hogy legfontosabb mozgatórugónk: a szeretet…

Mikor Törökországba költöztem, csak pár szót tudtam törökül, így indultam neki új életemnek és az ismeretlennek. Nem is ismertem ott akkor még egyetlen magyart sem, így kifejezetten kalandosnak ígérkezett. Párommal közös nyelvünk az angol volt, amit szintén nem beszéltem akkoriban túl magabiztosan. 

Felfedezni egy másik világot szavak és a szavaknak tulajdonított jelentések és jelentőségek nélkül, megnyitott bennem egy másik perspektívát, ami nem csak a keleti kultúrák befogadásának színes varázslatát hozta el, hanem saját világomban is áthelyezte a fókuszt.

Másképp próbáltam érteni a valóságot és másképp próbáltam megértetni magam. Kapcsolatunk során rengeteg félreértés adódott a szavak értelmezéseiből, a kultúrális különbségekből, mert kiderült, hogy másik kultúra teljesen másképp értelmezhet mindent.

 El sem gondolkozunk ezeken a dolgokon a hétköznapi életünkben, hogy vajon a szavak és mondatok ennyire lényegesek e, mint amekkora jelentőséget és figyelmet tulajdonítunk neki. 

A keleti kultúrák egyébként sem ennyire racionálisak, sokkal több a metakommunikáció, sokkal fontosabb a cselekvés. Talán pont a szófosztottságom segített abban, hogy felfedezzem, mi lehet a szavakon túl és hova vezet engem ez az új világ. 

Volt, amikor akadályokat és félreértéseket hozott, de legtöbbször pontosan a korlátok és akadályok tűntek el, amiket a verbális kommunikáció állít elénk. Ahhoz, hogy szavakkal dekódoljuk egymást, fel kell állítanunk koncepciókat, gondolati mintázatokat, amiket valamilyen logika alapján követünk, folyamatosan dekódoljuk, érteni próbáljuk a másik ember által kódolt hangokat és betűket és arra a megfelelő betűket és hangokat keressük, mint válasz. 

  Felmerül e, hogy sokszor nem a szavak a válasz?

      Eszünkbe jut e az, hogy a korlátaink nagy részét az állítja, hogy ki mit mond? 

 Mi történik, ha kivesszük ezt a képletből? 

 Utam során megpróbáltam a kultúrához a művészet által közel kerülni. Így találkoztam egy másik úttal és módszertannal, ahol a tanulás és a művészet, nem a beszéd és kommunikáció által születik meg. Nem lépésről lépésre, instrukciókat követve zajlottak az órák, hanem sokkal inkább teret adott a szabad játéknak, felfedezésnek és a belső mélységekkel kapcsolódásnak. 

Azóta próbálom ezt megfogalmazni, átadni, valami utat találni ahhoz, hogy be tudjam mutatni azt a rettenetesen gazdag élmény világot, amit ez a tapasztalás az életemhez adott. 

Hiába próbálom elmondani, kézzel-lábbal magyarázni, sehogy sem lesz az, amit szeretnék. 

Ha nem éltük át az élményt együtt, teljesen másképp fogjuk dekódolni az azt leíró szavakat. 

Sokáig rágtam magam ezen, hogy hogy is tudnám mindezt elmondani, megmutatni? 

Rengeteg módon próbálkozok vele jelenleg is, hogyan lehet valami olyanról beszélni, amit itt nem ismerünk. Úgy, hogy ne legyen félreérthető… 

Nehezen indultam annak neki, hogy elkezdjek írni és kommunikálni róla, enélkül viszont még kevésbé lesz érthető, úgyhogy belevágok valahogy, aztán majd megy valahova. 

Azt viszont észrevettem, hogy mi magyarul nagyon nagy jelentőséget tulajdonítunk a szavaknak és mondatoknak: mit fognak szólni? mit fognak mondani? mit mondanak majd rólam? A másik oldalon pedig mit mondjak? mit kell rá mondani? keresem a szavakat, hogy jók legyenek, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Rengeteg a szorongás a kommunikáció mögött, vagy túl sokat agyalunk rajta és a cselekvés pedig emiatt sokszor elmarad. 

Kevesebb jelentősége lenne nálunk a tetteknek?

Tényleg az számít amit mondunk és rólunk mondanak? 

Lehet e válaszolni valakinek cselekvéssel? 

Törökországi nyári utam után egy hétre elmentünk nyaralni a férjemmel, ahol elhatároztuk, hogy az agyunkat is pihentetjük, keveset fogunk beszélni..

Tudod mit csináltunk helyette? 

Annyi történet formálódott bennem, hogy egy ideje csak csapongok közöttük, hogy hol is kezdjem a mesét? 

Beköszöntött az ősz, az esős, borongós időben bevackoltam magam és most érzem, ez az év a transzformációk, alkotások ideje lesz, amikor talán már át tudok adni valamit abból a rengeteg élményből és perspektívából, amikkel bombáz az élet. 

Hamarosan átlépünk az év sötétebbik oldalára, rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák és mint a természet, mi is lehullajtjuk leveleinket és lassan behúzódunk, hogy aztán a földből újra csírázó magként viruljunk ki tavasszal.

Mi vezet minket a sötétségen át? 

Az Égei-tenger vidékén Hekaté, a hatalmas istennő mítoszai járják körbe belső világunk rejtelmeinek útjait. A nyugati kultúrában gyakran félreértelmezett alakja, valójában az irracionális világunkban, a tudatalattink, intuíciónk, érzelmeink, álmaink világába vezet, kezében tartva fáklyáit és kulcsait, hogy feltárja előttünk életünk misztériumait.

A keresztutak őrzője a fény az éjszakában, a választási lehetőséget és a felismeréseket ránk bízva kínál lehetőségeket elmerülni életünk mítoszaiban és mélyebb aspektusainkban.

Vajon mit üzen a mi világunknak Hekaté? 

Rohanó világunkban mi jelenti számunkra az elmélyülést? 

Yakamoz a török neve a  Noctiluca scintillans nevű bioluminescens plankton fajnak, amely az Égei-tenger Bodrum környéki régiójában is előfordul. 

A planktonvarázs teljes sötétségben, a nyugodt, síma tengerben a legjobban észlelhető. Érintésre villannak fel csillagszerű csillámokként.  Volt már lehetőségem Komodor Ahmet kapitány nagybácsink segíségével kihajózni újholdkor, lekapcsolni a fényeket és elmerülni a tengeri univerzum élményben. 

Nehéz ilyenkor engem kiszedni a vízből, teljesen el tudok feledkezni magamról, olyan mintha az univerzumban csillagok között bolyongó lélekként vándorolnék a légüres térben, megszűnnek a gondolataim, megszűnik a tér és idő érzékelése és csak a lebegés marad a tenger és csillagok világában. 

Valami nagyon ősi és földöntúli élmény ragad magával, amikor még nem léteztünk és nem is tudtuk mi a létezés… 

Csak lebegek a teljes feloldottság és nem tudás állapotában. Leírhatatlan.. .

Mintha újraindítanám a rendszert, megnyomnám a reset gombot az agyi számítógépemen, törlődnek a felesleges fájlok, megszűnnek a félelmek és teljes a reboot, frissítés, újratelepítés. 

Múlt héten török nőkkel alkottam női kört, ahol mesterien varázsoltak a mágikus planktonok.. Még mindig hatása alatt vagyok a tenger varázslatos, mély intuitív bölcsességeket nyitogató, prespektívaváltó és lelki mélységekbe vezető erejének. 

Asli félt a sötét víztől… Azt tanulta róla, hogy félelmetes, mert bármi lehet benne..  Mégis úgy érezte, bennem megbízik és megpróbál bemenni, így éjjel 2-kor nekiindultunk alámerülni a misztikus élménybe. 

Az első pár lépés nehéz volt, belemártotta a sötét vízbe kezeit és úgy érezte elzsibbadnak. De nem akkor zsibbadtak, mikor a tengerbe merültek, hanem amikor kivette őket onnan. Jelnek értelmezte, hogy a helyes út innen befelé vezet. 

Nem telt el csak pár másodperc ettől a pillanattól, amikor meglátta a kis csillámokat maga körül a vízben és megtörtént a csoda. Egyre mélyebbre merészkedett követve a csillámok játékát és a valaha létezett félelem, mintha sose lett volna az életében jelen. Kiáltozni kezdett, hogy kapcsolják le az összes lámpát, szeretne teljes sötétséget. 

Burcu ekkor megállapította, hogy én előtte hiába mutattam és magyaráztam erről, a saját varázslatod csak Te láthatod, csak Te hozhatod létre és csak Te tapasztalhatod meg. 

Mi csak arról tudunk beszélni, hogy tudjuk, mindenki már meglátta a saját varázserejét..

Te láttad már a saját varázslatodat? 

Ez itt a Blogom, igen! Szerintem nem sokáig fogom írni ezt sem, de teszek egy próbát :) 

Az a tervem, hogy nincs tervem, mint általában, és ide bármit fogok írni, ami eszembe jut ( ez elég sok minden, tehát nem tudom, hogy lesz) 

Még különösebb célja sincs.. 

Vasárnap utazunk Bodrumba, a családunkhoz, ezúttal teljes anya-lánya programsorozat várható, így vélhetően lesz időm erről naplót írni és szeretném is erre rávenni magam, hogy megmaradjanak az emlékek és élmények.